Ágyhoz láncolva

írta: Miyocca

2.fejezet: Engedelmesség

– Hé, te! Mit keresel itt? – Tatsuyát durva hang állította meg a lépcsőfordulóban.
– Én...
– A herceg kívánsága szerint neked kell elkészítened a fürdőjét. Mire vársz? Lódulj! – A férfi keze durván ragadta meg az ő karját és az ellenkező irányba lökte. A fiú nem tudta megtartani magát, a földön kötött ki, ezzel röhögést kiváltva a szolgából.
– Szánalmas vagy, kölyök. Szánalmas és gyenge! – röhögte, majd továbbment a saját dolgára.
A törékeny fiú ökölbe szorított kézzel és a szégyentől égő arccal állt fel a földről és indult a hercegi folyosó felé.
A fürdőszoba hatalmas volt és kellemesen meleg, sötét színek uralták. A falakon gyertyák és fáklyák adták a világítást. A terem közepén lévő, kör alakú márványmedencébe pár lépcsőfok vezetett.
– Nagyon szép, de, hogy ezt mind tele kell hordanom vízzel... – felsóhajtott, majd kifordult a teremből.
Léptei egyenesen a konyhára vezették, tudva, hogy onnan kell forró vizet kérnie.
– Jó reggelt Maru! – köszönt oda a sötétbarna hajú fiúnak. – Szeretnék vizet kérni a herceg fürdőjéhez, szabad?
– Persze, máris hozom – tűnt el a fiú a szomszéd kis helységben, majd nemsokára két teli dézsával tért vissza. – Vidd kettesével, úgy hamarabb meglesz.
– Köszönöm.
Hiába volt jó erőben a rézvörös hajú, halkan szuszogott, mikor már ötödjére fordult a dézsákkal.
– Remélem a herceg örülni fog neki, ha felébred – szólalt meg benne a gyermeki lelkesedés, amikor beleöntötte a vizet a medencébe, majd felegyenesedve megtörölte a homlokát. – Hiába van reggel, elég meleg a levegő.
Az ablakhoz lépve, elhúzta azt, és hagyta, hogy a hűs szellő végigsimítson széthúzott inge alól kilátszó bőrén.
– Ezek a sebhelyek... – nézett a mellkasára... –, hogy fogom megmagyarázni, ha észreveszi? – bámulta a vörös foltokat, mintha azoktól várná a választ. – Majd kitalálok valamit!
Ahogy a medence kezdett megtelni, úgy fáradt egyre jobban Tatsuya.
– Huhh, ez volt az utolsó adag – vitte vissza a dézsákat Marunak. – Végre kész.
– Ajánlom a rózsaszirmokat, azt nagyon szereti Nishikido-sama – egy kosarat nyomott a fiatalabb kezébe –, frissek és illatosak, a szolgálólányok ma reggel szedték.
– Köszönöm. – Ueda halványan mosolyogva, kezében a kosárral, sietett vissza a hercegi fürdőbe.
– De szépen úsznak a rózsaszirmok a víz tetején– pislogott a víztükörre, miközben meggyújtotta a fahéjas füstölőket az egyik gyertya segítségével. – Tökéletes.
A víz meleg párája és a fahéjaroma kellemesen elzsibbasztotta amúgy is fáradt testét, ezért teendői végeztével, lerogyott a medence előtti lépcsőre.

– Ennyire elfáradtál? – Lágy férfihang rántotta ki csendes magányából, amire felkapta a fejét és tekintete találkozott a sötét íriszekkel.
– Bo- bocsánat, felség – pattant fel elvörösödve és meghajolt.
– Ugyan, semmi baj – a fekete hajú néhány könnyed lépéssel felért mellé, puhán végigsimított a finom vonású arcon –, bárkivel megesik az ilyesmi.
Tatsuya érezte, hogy az arca egyre forróbb és forróbb lesz a herceg érintése nyomán. Zavartan lesütötte a szemét, így nem láthatta, ahogy Nishikido éhes pillantása végigsöpör alakján, majd a elégedetten elmosolyodik.
– Ké- kész a fürdője – suttogta halkan.
– Köszönöm. – A langyos ujjak hátrahagytak egy utolsó, bizsergető érintést, majd eltűntek.
Nishikido elegánsan fellépett a legfelső lépcsőfokra és övét kioldván, lecsúsztatva válláról a köntösét, és hagyta, hogy az a medence szélén landoljon. A kisebbik villámgyorsan kapta el a tekintetét a kidolgozott testről.
– Ah – sóhajtott fel a fekete hajú, ahogy belemerült a forró vízbe –, nagyon jó.
A rózsaszirmok szerencsére befedték a víz felszínét, így a fiú már bátrabban emelte vissza a tekintetét a hercegre.
– Mit pislogsz? Gyere te is – nevette el magát az idősebb, és hívogatóan intett a víz felé.
– Ne- nem szabad – dadogta Ueda és védekezően feltartotta a kezeit.
– Én mondom, úgyhogy szabad!
– De...
– Engedetlen vagy? – A finoman ívelt szemöldök eltűnt a sötét tincsek alatt.
– Nem. Bocsánat, Nishikido-senpai.
– Akkor jó. Ne aggódj, nem lesek – kacsintott a már így is vörös fiúra és látványosan elfordult, míg a vékony test megszabadult a ruháktól.
A fiú felszisszent, a víz szinte égette a bőrét ahogy a medencébe lépett, ugyanakkor kellemes borzongás futott végig a hátán, elzsibbasztva érzékeit. Halkan sóhajtva merült el a forró élvezetben, a víz pont a mellkasa közepéig ért.
– Ugye, hogy jó? – dorombolta a herceg és közelebb úszva hozzá, végigsimította a vállát.– Tatsuya, engedd el magad! – A fiatalabb mélyet lélegzett, és próbálta csillapítani szíve lüktetését, több-kevesebb sikerrel, miközben a vizes ujjak Ueda karcsú válláról a mellkasára siklottak, gyengéden becézve a kivörösödött bőrt.
– Mi történt veled? – Nishikido elmerengve, összeráncolt szemöldökkel figyelte az ujjai által körbejárt horzsolásokat.
– Ya... yakuzák támadtak a házunkra, én szembeszálltam velük... akkor szereztem ezeket a sebeket – Tatsuya hangja halk volt, de nem csak a perzselő érintés miatt. A szégyen fojtogatta a torkát, hogy hazudnia kell.
– Á, értem. A yakuzák sajnos sok gondot okoznak minden tartományban, még apám se tudta teljesen visszaszorítani őket.
– Milyen érzés a császár fiának lenni? – Ueda rémülten kapta a szája elé a kezét. – Kérem, bocsásson meg, nem akartam személyeskedni!
– Semmi baj – halvány mosoly táncolt a herceg ajkain –, neked megengedem. Igazából...
– Ne, nem vagyok rá méltó, hogy ilyesmiket halljak! – vágott a szavába a fiú és ijedten a fülére szorította a kezeit.
– Ugyan, ne beszélj butaságokat! – a langyos ujjak finoman tették semmissé a szorítást. – Nem szoktam ilyen dolgokról beszélni. Igazából örülök, hogy végre valaki megkérdezte. Nem olyan jó dolog… Minimálisan van saját akaratom, apám és a törvény irányít – Ueda lepillantott a kezeire, amiket még mindig fogva tartottak az idősebb ujjai – tényleg ilyen az élete? –, de persze az évek során rájöttem, hogy hogyan tudok úgy ügyeskedni, hogy érvényesüljön az akaratom.
– És te?
– Én? – pislogott zavartan.
– Te honnan jöttél?
Furcsa érzés szorította össze Tatsuya torkát, képtelen volt válaszolni.
– Nem akarok emlékezni...
Agyában emlékképek sejlettek fel: nagyapja, szakállas, bölcs arca, vidám játszadozások a testvérével a pataknál, édesanyja elnéző arca... és a mindent elemésztő, tomboló lángok mögül vigyorgó férfi arca. Kitagawa gróf szolgájáé.
– Én... én... - megköszörülte a torkát, de az sem segített, agyának elzárt zugából a fájdalom alattomosan a mellkasába szökött.
Nishikido aggódva engedte el az egyik kezét és tenyerét a másik arcára simította.
– Tatsuya, nem kell válaszolnod, ha nem akarsz.
– Én... egy kis faluból jöttem, messze innen – szökött ki a tétova mondat halkan, bizonytalanul.
– Rendben. – A fekete hajú biztatóan elmosolyodott és végigcirógatta a finom arcot az ujja hegyével. A törékeny fiú nem válaszolt, karamellszín szemeiben tétova fény csillogott.
– De már nincs hova vissza mennem - beharapta az ajkát.
– Sajnálom. – A szó különös gyengédséggel rezgett a fahéjillatú csöndben, miközben a herceg magához ölelte a vékony kis testet.
– Nem akartalak felkavarni – suttogta bűnbánóan. A fiatalabb nem válaszolt, szemeit lehunyva simult a megnyugtató ölelésbe.

– Mit csinálsz?
Késő este volt, a kérdés mégis határozottan hasított a szoba kellemes levegőjébe.
– Lefekszem aludni – válaszolta Tatsuya természetes hangon és lekuporodva a földre, betakarta magát vékony kimonójával.
– Szó sem lehet róla, hogy a földön aludj! Idejössz az ágyra!
– Nishikido-sama, nem szabad. – A karamellszín tekintet makacsan fénylett.
– Én rendelkezem veled, és én azt mondtam, hogy az ágyon alszol!
– Nem – tagadólag rázta meg rézvörös buksiját.
A herceg elkeseredetten túrt bele sötét tincseibe.
– Ki parancsol neked?
– Maga, Nishikido-sama.
– Már megint lemagázott. – Akkor, ha azt mondom, hogy az ágyon fogsz aludni, te mit csinálsz?
Ueda némán állt föl és lehajtott fejjel mászott fel az ágyra. Az idősebb összevont szemöldökkel figyelte, ahogy a törékeny test összekuporodik az ágy végében. Nem esett jól neki, hogy felemlegette a hatalmát, de nem látott más kiutat. Simán felkaphatta volna és testi erejét kihasználva az ágyra rakhatta volna, de nem akart erőszakot alkalmazni a védtelen fiún.
Végigsimított Tatsuya hátán, miközben ő is bebújt a takaró alá és elhelyezkedett.
– Így neked is jobb, nem? – és mondtam már, hogy ne magázz!
– Nekem a földön is jó lett volna, Nishikido-sama. Ez az ágy a tiéd, én nem vagyok rá méltó, hogy megérintsem.
A herceg csodálkozva pislogott az ágy végében összegömbölyödött kis alakra.
– Miért ne lennél?
– Én csak az ágyasod vagyok, egy mocskos szajha, aki csak arra való, hogy a gyönyöreidet szolgálja – skandálta a rézvörös hajú a szolga szavait. – Az ágyad tiszta és hófehér, nem akarom...
– Ne gondolj ilyesmiket! – vágott a szavába az idősebb. – Én nem engedem meg neked, hogy a földön éjszakázz; szóval marad az ágy. Jó éjt Tatsuya!
– Jó éjt, Nishikido-sama!
– Talán mégse olyan elkeserítő a helyzet, mint gondoltam... - fogalmazódott meg Ueda fejében, mielőtt engedett volna az álom vonzó nyugalmának.

Ueda Tatsuya kicsit kábán és álomporosan sétált végig a folyosón. Korán ébredt, s bár nehezére esett kikelnie a pihe-puha ágyból, magára hagyta a békésen szuszogó herceget, hogy elvégezhesse a kötelességeit.
A többi szolgálóval együtt segített a reggeli elkészítésében.
– Ueda! – hasított keresztül a durva hang a konyhán, mire a fiú remegve fordult meg. – Gyere velem!
A férfi végigrángatta az épületen, végül egy szűk, félhomályos szobába értek, valahol a pincerendszer bal szárnyába.
– Szóval – kezdte a szolga, pofájáról sütött a rosszindulat, közben előhúzta a ruhája rejtekéből a korbácsot –, ki is vagy te?
– Nishikido herceg ágyasa. – Ueda legszívesebben elmenekült volna, de a zárt ajtó és a szűk tér nem engedte.
– Ügyes; és mit tanítottunk, mire való vagy te?
– Arra, hogy a gyönyöreit szolgáljam.
– Szabad ellentmondanod neki?
– Nem.
– Akkor mit műveltél tegnap a hálószobában?! Ne hidd, hogy nem hallottam!
A vékony fiú pulzusa megugrott.
– Én... nem... azt mondták... nem akartam...
A korbács bőrszíja élesen csattant a sápadt bőrön, megsebezve azt, egymás után többször is.
– Ilyet még egyszer ne merészelj!
A fájdalmas csattanásokat és a kegyelemért könyörgő kiáltásokat elnyelte a pincerendszer labirintusa.

– Mit kaptál? - suttogta halkan Kame, miután a fiú visszatért hozzájuk a konyhába. Tatsuya szokottnál sápadtabb arca, tartásának furcsa gyengesége és teste remegése árulkodó jelek voltak.
– Korbácsot – jött az alig hallható válasz. – Nagyon fáj... és ráadásul délelőtt Nishikido herceggel vadászatra kell mennem.
– Egy nap alatt elmúlik a csípő érzés és csak a sebhelyek maradnak. - Nem volt túl biztató, de Kame sem tudott mást mondani.
– … és hogy fogom túlélni a mai napot?
Erre a kérdésre egyikük se tudta a választ.