Nem te vagy gyenge, a világ játszik ellened

írta: Miyocca

Kame POV

Sírok. Időtlen idők óta, talán már a könnyeim is elfogytak. A hideg kő érintését is alig érzem, a hűvösség már belopta magát a csontjaimba. Mióta ülhetek itt? Percek óta... órák óta? Nem tudom. Teljesen elvesztettem az időérzékem, csak a belsőmet marcangoló önvádra figyeltem.

Hibáztunk. Én is és te is, Jin. Idáig jutottunk és én már nem látom a visszautat...

- Kazu... - váratlanul valami meleg ölel át... valami kellemes.

Nincs erőm kinyitni a szemem, nincs erőm szembenézni a világgal. Csak megadóan, vacogva simulok bele a jóleső érintésbe, ami szinte égett a bőrömet, ahol csak hozzámér.

- Kazu! - a mostani szólítás már határozottabb, kétségbeesettebb, de még ez sem tud kirántani furcsa kábulatomból. Ujjak siklanak az arcomra, végigsimítanak a könnyek hagyta hideg csíkon. Megborzongok, annyira lágy az érintés, annyira... szeretetteljes. A törődés illúzióját ringatja.

- Kazu, mit csináltál már megint? - a hang most egyszerre bosszankodó és aggódó, miközben a forró tenyér a hátamra csúszik.

- É-én... - védekezni akarnék, magyarázkodni, de csak elhaló nyögésre futja. Görcsös köhögés jön rám, a levegő sípolva, szúróan áramlik a tüdőmbe. Fáj, de valahogy még jól is esik, eltereli a figyelmem a fejemben dúló zavarról.

- Nyugtató... erős... duplát, pedig nem sza-szabad... nem bírtam... nem akartam... - a szavak összefüggéstelenül törnek elő belőlem, a hangom rekedt, halk suttogás.

- Csss, jól van - a valaki szorosabbra vonja az ölelését, majd érzem, hogy a bőröm elszakad a hideg kőtől.

Meleg levegő csapja meg az arcom, ködös aggyal próbálok választ találni a hogyanra. Hiszen én Jin ajtaja előtt...

- Ne! - megpróbálom felemelni a kezem és megállítani a valakit, de nincs hozzá erőm. - Én... nem méltó... ne...

- Kazu, majd én eldöntöm, hogy kit engedek be a lakásomba!

Elemi erővel söpör végig rajtam a mély, mégis lágy hang, mintha most hallanám először. A megvilágosodás lassan szivárog át bódultságomon.

- Ji-Jin? - nyöszörgöm, miközben erőnek erejével próbálom kinyitni a szemeimet.

A fény pár pillanatra elvakít, erős szédülés tör rám. A kép lassan tisztul, élessé válik, de émelygésem nem csökken.

- Miért, szerinted ki talált meg félájultan az ajtaja előtt?

Érzem, ahogy az arcom felforrósodik. Gratulálok Kamenashi, megint lejárattad magad.

- Én... - megint nem tudok semmi értelmeset kinyögni.

Tehetetlenül tűröm, ahogy finoman lerak a kanapéra és betakar egy puha pléddel. A hidegrázást jótékonyan csökkenti a meleg, Jin illatú anyag, összegömbölyödöm alatta.

- Mindjárt jövök, csinálok egy teát.

Kiáltani akarnék, hogy ne menjen, ne hagyjon itt, de annyi erőm sincs, hogy a kezem felemeljem. Némán nézem, ahogy magas alakja eltűnik a konyhában.

Istenem, hogy én mekkora egy idióta vagyok!

Jin, miért nem tudjuk normálisan megbeszélni a dolgokat? Olyan kurva nehéz lenne szembenézni a problémákkal?! Az a kibaszott büszkeségünk...

Évek óta kerülgetjük egymást, de nem tudunk döntést hozni.

Hol ordibálunk és szidjuk egymást a végtelenségig, hol meg izzik körülöttünk a levegő és kis híja van, hogy nem csapunk le a másik ajkaira. Össze vagyok zavarodva. Most, hogy visszajöttél Amerikából, rájöttem, hogy mit vesztettem. Vissza akarom forgatni az időt! Legyél újra az én Jinjinem...

- Csss - valami koppan az asztalon, majd Jin meleg karjai újból átölelik a testemet.

- Jin... - némán ráz a zokogás, arcom belefúrom a vállába. A fejem kegyetlenül sajog. - Én... nem...

- Csss, majd holnap megbeszéljük, ha jobban leszel.

Nem, én most akarom! Elegem van az örökös halasztgatásból! Holnap újból el fogunk beszélni egymás mellett, de ma még figyelsz rám!

Nem szólok semmit, csak még közelebb bújok hozzá, halkan szipogva. És még hogy egy férfi sosem sír...

- Nyugodj meg.

A karjai között, finom illatát érezve, lassan csitul az előbbi kegyetlen érzés, hasogató fejfájást hagyva maga után.

- Fáj... a fejem... - nyüszögöm összeszorított szemekkel.

- A meleg tea talán segít. Hoztam volna fájdalomcsillapítót is, de nem hiszem, hogy az erős nyugtató után még gyógyszerre vágynál - fél kézzel elenged, majd a kezembe nyomja a bögrét.

- Köszi...

Bizonytalanul aprót kortyolok, a forró ital kellemesen perzseli a torkomat, tompítja a fejfájást, elzsibbaszt.

- Jin, jelentek neked még valamit? - bukik ki belőlem a kérdés, valahol a 4. és 5. korty tea között.

Nem kell rá néznem, így is tudom, hogy milyen meglepődött az arca. Való igaz, nem szokásom ennyire bizalmaskodó kérdéseket feltenni. Csak csöndben figyelek...

- Persze, a legjobb barátom vagy.

Keserű nevetés csúszik ki a számon, de a tekintetem még mindig makacsul a bögrére szegezem. Jé, hogy remeg a kezem!

- Szerinted mi még mindig a legjobb barátok vagyunk?

- Szerinted nem? - kérdez vissza.

- Mióta visszajöttél, úgy viselkedsz velem, mint egy leprással! Alig szólsz hozzám, csak ha muszáj... - A bögrét inkább leteszem az asztalra, nehogy kiessen a kezemből. - Régen minden reggel együtt jöttünk munkába. Most kivel mész? Nem tudom. Régen mindent megbeszéltünk. Most? Nem tudok semmit. Így megváltoztatott Amerika? - az alattomos könnyek újból utat találnak, érzem, ahogy leszánkáznak az arcomon. Elkeseredett mozdulattal törlöm le őket.

Egy férfi nem sír! Egy férfi nem...

Egy langyos kéz csúszik a homlokomra.

- Kazu, szerintem te lázas vagy.

Most úgy igazából fel tudnám képelni.

- Persze, tudom, ez is az én hibám, nem kerestem a társaságod. Pedig 6 hónapig itt voltam egyedül... - az arcom a kezembe temetem. Átszakadtak a gátak, kiömlik belőlem az utóbbi idő fojtogató keserűsége.

- Kazu, pihenned kéne, furákat beszélsz - érzem, ahogy Jin finoman a karjaiba vesz, majd egy perc múlva lefektet valami puhára. Ágy. Ágy?

- Jin, miért nem tudjuk normálisan megbeszélni? - nézek rá kába tekintettel.

- Megbeszéljük, Kazu, megígérem. Holnap - meleg ajkai egy pillanatra az enyémre simulnak, majd ő is lefekszik mellém, átölel. - Holnap... addig pihenj.

Hát lesz is mit megbeszélni, Jin Akanishi!

Finom, ismerős illata és a nyugtató okozta bódultság lassan álomba ringat.

Lüktető fejfájással és ködös tudatta térek magamhoz, egyedül. A fejem úgy nyilall, mintha atombombát robbantottak volna benne.

A szoba illata ismerős, de mégsem az enyém... hogy kerülök én Jinhez? Jó, összegezzük mire emlékszünk: próba, tompa szúrás a szívemben Jin miatt, a biztonság kedvéért dupla adag nyugtató, aztán... homály. A francba, mit csináltam?

Szédülten kelek ki az ágyból, de ahogy teszek egy lépést, a szoba őrült hullámvasút módjára összemosódik és elhomályosul, én pedig erőtlenül rogyok a padlóra. Na, ez így nem fog menni...

- Kazu! - hallok meg egy ismerős hangot. Ne, kérlek ne... - Mit csinálsz? - Jin letérdel mellém és megérinti a hátam, de én elhúzódok. Hagyjon békén!

- Hazamegyek - jelentem ki határozottan és rápillantok.

- Ebben az állapotban? Ne viccelj. Feküdj vissza az ágyba, mindjárt hozok egy teát meg valami reggelit.

- Nem. Hazamegyek - ismétlem makacsul.

- De...

- A francba, Jin, nem érted, hogy nekem mennyire szar ez az egész?!

Megbántottság csillan a szemében.

- Fáj... a nyugtató is miattad volt... - összekuporodom, lassan a sírás fojtogat. - Miért nem lehet minden normális? Miért kellett beléd szeretnem? Miért kellett kimenned Amerikába? Kurvára elegem van! - A görcsös zokogás erőt vesz rajtam, hevesen rázkódom.

- Kazu... - Érzem, ahogy átölel, a mellkasához von, de nincs erőm tenni ellene. - Ne sírj...

- Miért vagyok ilyen gyenge?

- Nem te vagy gyenge, a világ játszik ellened. - Felnézek rá, arcán a megszokott, biztató jines félmosoly ül.

- Én csak... nyugtot akarok. Hogy minden olyan legyen, mint régen. Csak Jinjin és Kazu... - Remegő ujjakkal simítom végig az arcát.

Ő nem szól semmit, lehunyja a szemét, puhán a tenyerembe csókol.

A fülem már pattog, a fejem lüktet és azzal fenyeget, hogy bármelyik pillanatban szétszakad.

Nem bírom tovább!

- A gyomrában kettős dózis erős nyugtatót találtunk.

- Igen, mikor beszélgettünk, említette, hogy dupla adagot vett be. - Oké, ez Jin hangja. De ki a másik?

- Tudja mióta szed nyugtatót?

- Nem.

- Tudja miért szed nyugtatót?

- Elég stresszes az életünk, az övé meg különösképpen...

- Értem.

- Mi történt? - szökik ki az erőtlen nyöszörgés a számon és erőnek erejével kinyitom a szemeimet. Fehér, gyógyszerszag, klór... oké, kórházban vagyok.

- Kórházba került Mr. Kamenashi - tájékoztat a fehér köpenyes doktor.

- Arra rájöttem. De miért?

- Elájultál - pislog rám Jin, sötétbarna szemei csordultig vannak bűntudattal. Mintha ő tehetne róla, hogy ilyen hülye vagyok...

- Két, nagy hatóerejű nyugtatótablettát találtunk a szervezetében - veszi vissza a szót a fószer. - Ráadásul az immunrendszere is eléggé le volt gyengülve. Evett, mielőtt bevette a gyógyszert?

- Nem nagyon - vallom be az igazat.

- Miért vett be dupla adagot? Hiszen a nyugtató már önmagában is erős hatású...

- Mondták már önnek, hogy nem könnyű a jpoposok élete? - villantok rá egy erőtlen mosolyt, mire felsóhajt és megigazítja a szemüvegét.

- Jó, nem faggatózok tovább. Mindenesetre szerencséje volt, hogy a barátja behozta. A tablettákat már kimostuk a szervezetéből, de két napig még benntartjuk megfigyelésen. Apró tanács: a jövőben tartózkodjon a nyugtatók szedésétől.

- Hogyne - biztosítom egy műmosollyal.

Bólint, majd elhagyja a kórtermet.

- A francba Kazu, a frászt hoztad rám. Ahogy elájultál a karjaimban... - töri meg a csendet Jin, a hangja csupa feszültség.

- Ne aggódj, legközelebb nem kell végignézned, ahogy tönkreteszem magam - mormolom szárazon.

- Nem úgy értettem - leül az ágyam szélére, langyos tenyerét a kézfejemre simítja. - Aggódtam érted, te bolond.

Nem figyelek a szavaira, nem akarom hamis ábrándokba ringatni magam, helyette felemelem a kezemet. Ő is így tesz és a tenyerünknél összeér a bőrünk.

- Még mindig neked kisebb a kezed, ne is próbálkozz - neveti el magát. Évek óta újra az a bolondosan vidám, gondtalan hang...

- Megtalálhatjuk a visszautat? - súgom pár perc múlva, szinte félve a szavak súlyától. Nem kell kimondanom, úgyis tudja mire gondolok: Eltávolodtunk egymástól és ez mindkettőnk hibája.

- Ha ügyesek leszünk - kacsint.

- Baka - nézek rá hunyorogva.

- Én is szeretlek, Kazu. - Könnyedén mondja ki az engem hónapok óta gyötrő szót, majd odahajolva hozzám, finoman összeérinti az ajkainkat.

- Szabad?

- Nem, de nem érdekel. Nem szokásom betartani a szabályokat - kuncogja.

- Vettem észre. És sajnos, engem is egyre jobban beleviszel a rosszba...

- Ki mondta, hogy ez rossz? - villámgyorsan ajkaimra tapad és finoman hátradönt az ágyra.

- Jinjin, ez egy kórház! - próbálok szabadulni, de nem nagyon hagy. Hiába, kiskorunk óta ő az erősebb.

- Megmondtam, hogy nem érdekelnek a szabályok! - Pimasz mosollyal az arcán nyalja meg a fülcimpám.

Egyszer az életben talán engem se érdekelnek...