Kétely

Korán ébredek. Az órára tekintek. Már megint hajnali négyet mutat - így megy ez már két éve. Minden áldott reggel pontosan négykor felriadok. Kikelek az ágyamból, hogy vegyek egy gyors zuhanyt. Lassan eszem a reggelimet, minden falatot jól megrágva. Elmosogatok, és elpakolok magam után. Minden reggel ez megy, próbálom húzni az időt, míg indulhatok az ügynökséghez.
Hat óra. Már mindennel elkészültem aznapra, sőt, még egy adag szennyest is beraktam a mosógépbe, aztán elindultam. Elsőnek érkezem, mint mindig. A biztonsági őr szívélyesen int, mikor kinyitja az ajtót. A folyóson álmos junorosok köszöntenek, miközben a KAT-TUN öltözője felé tartok. Meglepetésemre Koki már ott heverészik a pamlagon, kedvesen rám mosolyog. Épphogy leülök mellé, már kezdi is mesélni, milyen volt a tegnapi forgatás Maruval és Junnoval. Ez az első alkalom, hogy ők hárman egy doramában szerepelnek. Teljes átéléssel meséli a három barát történetét, amihez most fogjuk felvenni a klippet. Lassan a többiek is befutnak és elindulunk a forgatás helyszínére. Még útközben összefutunk Ryopivel, udvariasan intenek felém, mire bólintok, és tovább haladok a többiekkel. A vidámparkhoz érve az új rendezőnk fogad; itt fogjuk forgatni a klippet, ami inkább egy kisfilmhez hasonlítható. Gyorsan ki is osztja feladatainkat. A szünetben felülünk a hullámvasútra, mindenki síkit, de a leghangosabb én vagyok. Ordítok, mert most minden feltűnés nélkül megtehetem. Ahogyan száguldunk, könnyek csordulnak végig az arcomon, de gyorsan letörlöm őket, nehogy észrevegyék. Legfőképpen ő. Hiába minden, a szívem ugyanúgy vérzik, az idő mit sem segített rajta.
Délután kettőre járunk, mikor végzek a részemmel. A még hátra maradt pár közös felvételig kihasználom a szabadidőm, hogy lepihenjek picit.

- Kazu,Kazu…..Kamenashi Kazuya! – ébresztget egy ismerős hang.
- Mi…mi van? – résnyire nyitom a szemem, s az enyémtől nem messze meglátom Jin arcát.
- Ne „mivanozz” nekem, hanem keljél fel, mert a te részed következi! – mondja kissé durcásan
- Ahh,ohh. Köszi – érkezik a válasz felőlem, majd erős karjával felránt magához.
- Nem aludtál az éjjel, cicus? – küld felém egy csintalan mosolyt.
- Aludtam én, aludtam, csak nem eleget – bosszankodok, ahogy karjait átfonja derekamon és megcsókol.
- Ha bármi baj van, tudod, hogy rám számíthatsz.
- Persze, persze – legyintek felé.
- Mou, de komolyan. Mindig itt leszek.
Jin elkísért a felvételre, amiben ő nem vett részt, ugyanis Amerikába készült. Aggódtam érte, hisz másodszor hagyja el a bandát és engem is. Persze ő is aggódott és telve volt félelemmel , de mégis annyira vágyott az ismerős ismeretlenbe. Rajongók ezreinek szíve telt meg kétellyel, mikor kiderült, nem tart velünk a koncertkörútra, de számára ez volt a legjobb döntés, habár mindenki nehezen hozta meg. Legkevésbé sem szerettem Johnny-sant, meg a hülye ötleteit. Úgysem nyitunk a világ felé, akkor Jint miért engedi el? Talán tudja, ha nem engedné, akkor örökre elveszítené és akkor én is…
Gondolatimból Maru zökkentett ki.
- Megint máshol jársz? –kérdi mosolyogva
- Eh, mm, bocs. Jin? – kérdem hirtelen, mikor eszembe jut, hogy elvileg együtt indultunk ide.
- Ott van – mutat a rendező felé – Mindenbe beleszól, legszívesebben ő rendezné az egészet. Mondjuk nem is lenne az olyan rossz – nevetett – végigszórakoznánk az egészet, hirtelen vágásokkal, különféle effektekkel, aztán persze holnap újra jöhetnénk, mert „szalag” nélkül filmezett – nevetett Maru és az én ajkamra is szalad egy mosoly. Ekkor Jin csapott le rá hátulról.
- Miket beszélsz? Amit én csinálok, az csak jól sikerülhet. Tökéletes vagyok –húzta ki magát büszkén.
- Tökéletesen Bakanishi.
- Balfasz Yuichi.
- Héé – lökte meg Jint, majd mint a gyerekek, játszadozni kezdtek. Jin cukkolta Marut és az meg röhögve kergette. Keserédes mosollyal figyeltem őket.
Estére mindenki kifáradt, kivéve Junnot és Kokit, akik még betértek a szomszéd bárba, hogy egyenek meg igyanak valamit. Mi, többiek, hazaindultunk. A parkolóban Jin a kocsim felé vette az irányt.
- Mi az? Megint Kaménál éjszakázol? – kérdezte Maru
- Nem egyértelmű?! – válaszolta hanyagul, a továbbiakban mit sem törődve Maruval, beugrott a vezetőülés mellé.
- Akkor jó éjt, Maru, holnap találkozunk.
- Holnap…. – arcán jól ismert aggodalom jelent meg. Ismertem ezt a tekintetett.
- Akkor, holnap .
- Mm, jó éjt – Majd intett egyet Jin felé, aki egy nyelvnyújtással jutalmazta a gesztust.
- Miért vagy ilyen vele? Tudod, hogy mennyire kedvel – kérdeztem tőle, aki jót kuncogott, s grimaszolt Marunak, mikor elhaladtunk az autója mellett.
- Mert olyan jó basztatni.
- Nem gondolod, hogy ezt most fáj neki? – kérdeztem szorosabban markolva a kormányt.
- Nem, MOST ez kell. Minek érzelgősködni? Attól semmi sem lesz jobb. Nem akarok könnyeket. Nehéz döntést hoztunk meg, próbáljuk tartani…
- Az álcát?! – fejezem be mondatát félig sikítva, amire Jin odakapja fejét, majd újra kifelé tekint, a háztömbökre, az emberekre, ahogyan elhaladtunk mellettük.
- Amikor elkezdtem a szóló koncertemet, Johnny-san eljött megnézni. Aggódtam,vajon miért tette ezt, de mikor előállt ezzel az ötlettel, a felkéréssel, boldogság öntötte el szívemet. Ha arra gondolok, mennyi új lehetőség nyílik meg előttem, sok tapasztalatot szerezhetek, a KAT-TUN is ismertebb lesz. Ez nem a vég, ez egy új kezdet. Számunkra is, a KAT-TUN-nak is – hirtelen elhallgatott - Kazu! – fordult újra felém. Könny csillogott szemében – Azt mondtad, menjek, azt mondtad, nem hagyhatom ki ezt a lehetőséget, hogy boldogultok. Miért fáj mégis ennyire? – Nem válaszolok, csend tölti be az autót. Igaza van, mind biztattuk, hogy menjen. Milyen barátok vagyunk, biztatjuk, de mégis, a mosolyunk mögött ott lakozik a fájdalom és a kétely, hogy helyes döntést hoztunk-e. Mind képmutatóak lennénk? Ez lenne a KAT-TUN? Nem tagadom, néha azt gondoltam az elmúlt években, ha akkor nem megy ki LA-be, most mi lehetnék Japán leghíresebb bandája, most mégis mit gondolok… vagy gondol az az átkozott vénember - hogy ha majd Jin befut, akkor mi is?! Hogyan, mikor mi soha a büdös életbe nem jutunk el nyugatra? Kétely, fájdalom… ez töltötte meg most szívünket. Oldalra tekintek, az ablakban látom Jin tükörképét. Összeszorul a mellkasom. Igazából nem akarom elengedni.
- Fájnia kell, ez a normális – szólalok meg végül.
- Mmm – hangzik az elfojtott válasz. Egész hazáig nem hagyta el több hang az ajkunkat.
Jó ideje már, hogy együtt élünk Jinnel, sok mindenen átjutottunk, de most mégsem tudtam, mit mondhatnék neki. Holnap fél évre búcsút intünk egymásnak. Sok dolgunk lesz nekünk és neki is. Nagyon szerettem őt, minden hülyeségével együtt, talán épp azokat szerettem a legjobban benne. Ült a kanapén, kezében egy sörrel, és a tv-t kapcsolgatta. Egy adó sem felelt meg neki, miközben mélyeket sóhajtozott. Odamentem hozzá és átöleltem, ez volt most a legtöbb, amit tenni tudtam, bármi más csak mélyítette volna a kételyt. Szavak - a hazug szavak - a legnagyobb ellenségeink.
Reggel fáradtan ébredtünk. Este jó pár doboz sört megittunk és többször szeretkeztünk, mondván, legyen egy kis útravalója. Gyorsan felöltöztünk és Jin lakására indultunk a bőröndjéért, majd a szüleihez, hogy elbúcsúzzon. Fájdalmas volt nézni, ahogyan anyukája öleli, mintha nem akarná elengedi. 2006-ban valahogy minden másabbnak tűnt, de lehet, ezt csak beképzeltem. Akkor is minden rendben volt, most sem lesz másképp. Délután kettőkor indult a gép, mindenki kikísérte a repülőtérre, aki csak számított. A KAT-TUN, barátok, család, pár Kanjani8 tag. Yamapi sokáig ölelte, szinte már kínosan éreztem magam. Ryo megveregette a vállát és gyorsan elfordult, amit Jin egy mindent sejtő mosollyal jutalmazott. Ryo, a nagy harcos, most a könnyeivel küszködött. Nem képzelődtem, most minden más, mint 2006-ban. Sokkal fájdalmasabb ez a búcsú. Sorban ölelte meg minden KAT-TUN tag és biztatták mosolyukkal. Hamis szavakat most senki nem akart mondani... Jin jól megölelgette Junnot, aki nem szólt csak szélesen vigyorgott. Tudták mindketten, hogy bármi is történt, ők mindig jól ki fognak jönni egymással. Junno volt az, aki egyetlen mosollyal képes volt elűzni minden kételyt, fájdalmat, ami most csak ideig-óráig szólt. Maru két méterrel megállt Jin előtt és komoly tekintettel mérte végig.
- Fáradtnak tűnsz, és Kame is. Lehet, te ott majd szórakozol, de mi itt keményen fogunk dolgozni. Nem kellett volna kikészítened – picit elpirulok, de Jin nem szólalt meg. – Hiányozni fogsz, Bakanishi – folytatta végül Maru. – OI! – kiáltott fel, mikor meglátott Jin szemében megcsillanni egy könnycseppet. A két méter távolság hirtelen megszűnt. Sokat vitáztak, szórakoztak, mint a gyerekek, de nagyon szerették egymást. Talán ha Maru van olyan laza, mint Jin, még rossz útra is viszi, és lehettek volna olyan jó barátok, mint Yamapival. Azonban az ő kapcsolatuk más volt. Jin mindig szeretettel tekintett Marura, ezért az soha nem vette fel piszkálódásait. Hosszas ölelkezés és folytonos hátveregetéses harc után mosolyogva, könnyeikkel küszködve néztek egymásra.
- Ez nem miattad van, hiszen te csak Maru vagy… szóval – magyarázta Jin, de Maru csak mosolygott és a vállára tette kezét.
- Vigyázok Kaméra helyetted is.
- HÉ! – lökte le magáról a kezét – Csak óvatosan! – nevetett, habár szemei kis féltékenységről árulkodtak. – Visszajövök.
- Ez egyértelmű.
Jin felém fordult, a többiek pedig kifelé vették az irányt. Hosszasan néztünk egymás szemébe, majd bőröndjét megfogva segítettem becsekkolni. Fél óránk maradt. Éreztem, hogy szívemet egyre jobban mardossa a kétely, de már nincs visszaút. Hiába nem akartam, hogy menjen, most már minden hiába volt.
- Ne dolgozz sokat, pihenj is. Kérlek, Kazu, figyelj magadra – kérlelt, miközben kezemet fogta.
- Ígérem.
- Ha bármi baj van, csak szólj, ne hallgass semmit el. Tudod, hogy..
- Mindig itt leszel nekem – fejeztem be mondatát. – Tudom – mosolyogtam.
- Amint odaértem, rögtön telefonálok.
- Itt akkor hajnal lesz. Meg ne próbáld – nevettem és ő is velem együtt kacagott.
- Mennem kell – mondta, mikor meghallottuk a felszólítást a járatára. Elindult a terem felé, ahová én már nem kísérhettem be.
- Hívj! – szólítottam fel aggódva, ahogyan észrevétlenül könnyek szöktek a szemembe.
- Mondtam, nem? Hívlak. És egyébként is, szeretem az én cicusom álmos hangját.
- Akkor várnak ott a reptéren? Minden rendben lesz? – jöttek az aggódó kérdések. Testem közben megrázkódott a könnyeimtől. Jin lerakta táskáját és szorosan a karjaiba font. Úgy éreztem, ha most nem ölel meg, darabokra hullik a lelkem.
- Minden rendben lesz – nyugtatott, habár hangja rekedtes volt, ahogy ő is küszködött könnyeivel. Az újabb figyelmeztetés után nagy nehezen elengedett. Az utolsó pillanatig, míg lehetett, elkísértem. Kezeink érintették egymást, végül csak már csak az ujjaink.
- Nem akarom, hogy elmenj – mondtam halkan, de ezt ő már nem hallhatta.

Teltek a hónapok és keményen dolgoztunk. Jin, ahogyan ígérte, felhívott mikor megérkezett és aztán minden nap beszéltünk. Ismeretlen oldalát fedeztem fel. Nem számított, mennyire fáradt és hogy hány óra van ott, mindig akkor hívott, amikor biztosan tudta, nincs dolgom és nem alszok. Nagyon hiányzik. El sem tudom képzelni, hogy fogom kibírni ezt a hat hónapot nélküle.
A KAT-TUN-nak a vártnál nagyobb sikere volt. Senki nem hitte volna, hogy képesek leszünk rá Jin nélkül. Hisz milyen banda az, ahol nincs ott valamelyik tag? Szerencsére neki is sikerei voltak, és habár nem felhőtlenül, de mindketten boldogok voltunk. Négy hónapja már, hogy kinn van, és még két hónap maradt. Nyugtatgattam magam, miközben hazafelé tartottam a koncertről. Most volt egy kis szabadidőnk. Reméltem, ma is jól sikerül az ő koncertje. Kíváncsi vagyok, milyen ott a közönség - habár csupa jót mond -, no de nem először jár ott. Telefonom csörgése zavart meg. Maru hívott.
- Kazu, merre vagy? – kérdezte. Sok időt töltöttem vele, így ha ketten voltunk, a keresztnevemen hívott. Azt hiszem, támogattuk egymást, nem hittem volna, hogy Jin neki is ennyire fog hiányozni.
- Hazafelé tartok. Miért?
- Ohh, jó. A házad előtt várlak, menjünk inni.
- Rendben, mindjárt ott vagyok.
Félóra múlva már egy klubban iszogattunk pár haverral, mikor Jin hívott. Szomorú volt a hangja, valamit mondott arról, hogy nem úgy jöttek össze a dolgok, ahogy várta. Többször mondta, mennyire hiányzom neki és ezt én sem hagyhattam szó nélkül, miközben könnyek törtek maguknak utat. Most először lehet, az alkoholnak köszönhetően. Sírtam, sokat sírtam. A többiek többször meg is jegyezték. Ezt Jin is biztosan tudta, hisz jól ismert, de most sírtam először „előtte”. Nem akartam, hogy rosszul érezze magát. Legalábbis nem akartam tudni róla. Tudom, önzőség, de nem akartam hallani, hogy neki is annyira fáj, mint nekem. Jobb volt a tudat, hogy mindig kedvesen elbeszélgettünk, a tudat, hogy jól érzi magát.
Szeretlek – mondtuk szinte egyszerre beszélgetésünk végén. Mikor leraktuk a telefont, érthetetlen idegesség lett úrrá rajtam és a könnyeim nem álltak el. Nagyon hiányzik.
Maru vitt haza hajnali egykor, teljesen ki voltam dőlve. Nem az alkoholtól, nem ittam miután beszéltem Jinnel. Sírás okozta fájdalom volt ez. Maru gondosan lefektetett és betakart, mint ahogy ezt már oly sokszor tette e négy hónap alatt.
- Köszönöm – szóltam utána, mikor csukta be az ajtóm.
- Nincs mit… nekem is hiányzik – mondta, majd távozott. Befelé fordultam és magamhoz öleltem Jin párnáját. Még érezni lehet rajta az illatát.
Hajnali négykor zihálva, csurom vizesen riadtam fel. Kitántorogtam a fürdőbe, hogy megmossam az arcom, amit könnyeim áztattak. Rémeset álmodhattam, de nem emlékeztem rá mi volt az. Gyomromban kismillió lepke röpdösött, nyugtalan voltam. Kimentem a konyhába, hogy igyak egy pohár vizet, ekkor csörrent meg telefonom.

- Kame, Kame, ébredj. Kamenashi Kazuya otthon kellene aludni – az ismert szólításra felriadtam és szembe találtam magam a megdöbbent Maruval. Pár percig csak néztem rá; hirtelen nem tudtam eldönteni, hol vagyok. Mire eljutott tudatomig, hogy a klippforgatás közepette vagyunk a vidámparkban, addigra a könnyeimet már nem tudtam visszatartani. Nem akartam, hogy lássa őket, nem akartam, hogy aggódjon. Legfőképp ő nem.
- Kazu – szólalt meg lágyan Maru. – Megint azt álmodtad? – kérdezte hangjából kiérezhető fájdalommal, miközben egy zsebkendőt nyújtott felém. – Mit csináljak, hogy jobban érezd magad, mondd mit? Miért nem beszélsz róla? Miért nem fogadsz el segítséget? Ne rejtsd a bánatodat mosoly mögé – megfogta a vállaimat és megrázott, de ettől csak rosszabb lett, mert a zokogás az egész testem birtokba vette. De talán pont ez kellett. Zokogtam, egész testem remegett. Maru szorosan átölelt. Aznapra számomra véget ért a forgatás.
Pontosan két éve, hogy itt hagytál Jin! Azt mondtad, mindig itt leszel, mindig számíthatok rád. Cserbenhagytál engem, cserbenhagytál minket. Két éve azon a bizonyos hajnalon a telefonban Johnny-san közölte a hírt, hogy hazaindultál beszélgetésünk után és az a gép, amivel jöttél, lezuhant. Mindenki életét vesztette.
Két éve, hogy minden reggel pontosan négykor, mikor géped lezuhant, felriadok.
Két éve, hogy újra megálmodom azt, mikor elmész.
Két éve gyötröm magam, hogy nem tartottalak vissza.
Két éve, hogy hamis mosoly mögé bújok.
Két éve, hogy még mindig várlak vissza, Jin…

By: Leila84